A magyarországi falvak utcaképének a mai napig meghatározó részét képzik a jól ismert, általában két ablaknyílással az utca felé tekintő, egyszintes, sátortetős kockaházak, az úgynevezett Kádár-kockák. A Kádár-korra utaló elnevezés nem véletlen, a sátortetős kockaházak ugyanis javarészt az 1960-as, ’70-es években épültek fel. Ebből kifolyólag azt gondolhatnánk, hogy a magyar vidék tipikus lakóháza mögött valamilyen, a gulyáskommunizmus idején központilag meghatározott típusterv, építési rendelet áll. A kockaházak divatja azonban valójában a szocialista államhatalomtól és bármilyen központilag elrendelt és kötelezővé tett típustervtől teljesen függetlenül alakult ki: Az első ilyen ház tervét már 1930-ban elkészítette Major Máté építész, aki ekkor egy letisztult, négyszög alakú, 10×10 méter alapterületű sátortetős kockaházat álmodott meg a pestszentlőrinci Eperjes utcába. Az 1930-as években azonban még nem indult meg a kockaház-építési láz a magyar vidéken, a világválság, majd a II. világháború visszavetette az építkezéseket.
1945-től eljött a háború utáni újjáépítés korszaka. 1946-ban az ország akkori kormányzata határozatban szabályozta a vidéki újjáépítés módját is. Eszerint az újonnan épülő családi házak nem lehettek 40 négyzetméternél kisebbek, és legalább két szobával, konyhával, kamrával és mosdóhelyiséggel kellett épülniük. A telek szélességétől függően a hagyományos fésűs, oldalt tornácos, „parasztházas” beépítés mellett a kockaformás beépítést is lehetett választani.
A ’40-es évekig a magyar vidék képét még egyértelműen a fésűsen elhelyezett, hosszúkás parasztházak határozták meg. Ez a beépítési mód lehetővé tette, hogy a jellemzően keskeny, de hosszú telkeken a gazdálkodó parasztság hátrafele terjeszkedjen különböző gazdasági épületekkel, állattartáshoz kapcsolódó építményekkel, vagy akár egy újabb lakóegységgel egy új generáció számára. A hosszúkás paraszttelkek végét pedig jellemzően növénytermesztésre, földműves gazdálkodásra használták.
A magyar vidéket újjáépítő parasztság azonban a II. világháború után már jellemzően a modernebbnek és előkelőbbnek tartott kockaformát preferálta. Ennek ellenére az 1960-as évekig csak elvétve épültek fel ilyen házak, a Rákosi-korszak rossz gazdasági és politikai körülményei ugyanis visszavetették az építkezési kedvet. Mivel az 1950-es években a kényszerkollektivizálás, a téeszesítés elvette a vidéki parasztság reményét az önálló gazdálkodásra, a földbirtoklás és az önálló gazdálkodás helyett a saját lakóház birtoklása lett az emberek életcélja. Az ’50-es évek végétől ráadásul a kádári konszolidáció egyik fő céljául tűzte ki, hogy a városok újjáépítése után megoldást találjon a vidéki magyarság lakhatási problémáira is. Mindezen események hatására a ’60-as évektől egy rendkívül intenzív építkezési korszak kezdődött a magyar vidéken.
A falvakban ma is sok olyan hagyományos parasztházat találhatunk, amely úgymond természetes úton fejlődött kockaházzá. Ezek az úgynevezett álkockák, amelyeknél egyszerűen hozzáépült egy szoba a már meglévő parasztház utcafronti részéhez, majd a kibővített homlokzatra egy sátortetőt építettek. A ház így már kívülről nem parasztháznak, hanem a kor divatja szerinti új, modern háznak nézett ki.
A korban tehát a vidék „kockásodását” nem csak az újház-építési trendek, hanem a már meglévő parasztházak átépítésének trendje is erősítette.
Mint azt már említettem, a Kádár-kockák elterjedése mögött nem állt központilag kiadott kötelező típusterv, az építkezők egyszerűen egymásról másolták a trendi házformát. És bár a kor tekintélyes építészei nem kifejezetten kedvelték a sátortetős kockaházakat, és az építési vállalatok is számos újabb és újabb alternatív ötlettel álltak elő, a Kádár-kockák divatját több évtizeden keresztül sem sikerült megtörniük. Becslések szerint végül 1959 és 1980 között több mint 800 ezer ilyen kockaház épülhetett meg országszerte, amit nagyban erősítettek a korban rendkívül kedvezményesen adott OTP lakáshitelek is.
Később a jóléti társadalom kialakulásával és kiterjedésével családoknak egyre nagyobb helyigénye lett, amelyet a hagyományos kockaházak már nem minden esetben tudtak kielégíteni. A ’70-es évek végére, ’80-as évek elejére ezért egyértelműen lecsengett a Kádár-kockák építésének trendje, és beköszöntött az emeletes családi házak építésének kora.
De mi a helyzet ma a Kádár-kockákkal? A magyar falvak többségének napjainkban is meghatározó részét képzik, de annak ellenére, hogy tömegével találhatók meg az országban, nem mondható egyértelműen, hogy alacsony lenne a presztízsük. Ez többek között annak köszönhető, hogy a legtöbbször frekventált helyen, a települések központi részén épültek meg, illetve a mai ingatlanpiaci viszonyok között általában jó ár-érték aránnyal bírnak. Bár árazásukban nem térnek el jelentősen a többi téglaháztól, mégis jobb vétel lehet, mert a Kádár-kockák esetében valamivel biztosabban tudható, mi az épület műszaki tartalma.
Természetesen egy-egy értékesebb helyen lévő kockaházat ma már bármilyen szívfájdalom nélkül elbontanak az építési vállalkozók, hiszen – bár általában ezek a házak a ’60-as és ’70-es évek szintjén általában korszerű és komfortos háznak számítottak – ma már elavultak formára, és korszerűtlenek a a mai építési technológiák mellett. Ennek ellenére a vidéki településeken sokkal inkább az figyelhető meg, hogy felújítják és korszerűsítik őket, mintsem elbontanák. Sokaknál kifejezetten előnyt élvez a formájuk, remek felújítási alapnak tartják az ilyen házakat. Arányaik miatt ráadásul könnyedén most divatos minimál stílusú házzá alakíthatók, ami miatt fiatal párok is előszeretettel vásárolnak felújítandó kockaházat.
A Kádár-kockák tehát nem tűnnek el, csak átalakulnak. Mivel egyértelműen látható, hogy sorra újulnak meg és korszerűsödnek, biztosak lehetünk benne, hogy a magyar vidék arculatát még hosszú évtizedekre meghatározzák.
